FIAT Torino, Olaszország 1899- FIAT embléma 1. A Fiat története az 1898-as évben kezdődik, amikor Giovanni Battista Ceirano szerződést kötött torinói üzletemberek egy csoportjával egy autó prototípusának megépítésére. Ceirano addig a már akkor is befolyásos iparos, Giuseppe Lancia házának közelében fekvő kis műhelyében Welleyes kerékpárokat gyártott. Az Aristide Faccioli tervezte első, 663cm3-es, kéthengeres motorral és kétfokozatú sebességváltóművel ellátott Welleyes autót 1899 márciusában mutatták be. Négy hónappal később Ceirano cégét felvásárolta a Giovanni Agnelli, Carlo Biscaretti di Ruffia gróf és Emmanuelle Bricherasio által vezetett F. I. A. T. (Fabbrica Italiana Automobili Torino). A F.I.A.T. nemcsak a gyár berendezéseit, hanem a Welleyes dolgozóinak egy részét is átvette, többek között Giuseppe Lancia fiát, Vincenzo Lanciát, Felice Nazarót és Facciolit, aki az első F. I. A. T.-ot tervezte, aminél még némileg a Welleyes formatervezését utánozta, de már 3,5 l-es boxermotort használt. 1901-ben a F. I. A. T. vezetése Facciolit egy orrmotoros modell tervezésére kérte fel de ő inkább lemondott állásáról, helyét Enrico mérnök foglalta el, aki 1902-ben bemutatta négyhengeres, 4,2 literes, a Mercedes koncepcióját követő modelljét. 1904-ben a vassal megerősített fa alvázkeretet acél alvázra cserélték ki, az átvitelt pedig a Mercedeshez hasonló acélszalagos tengelykapcsolóval oldották meg. Ezeket a F. I. A. T. luxusautókat csak korlátozott számban gyártották, az 1905-ben megjelent 10 082 cm3 –es, négyhengeres, 60 LE-s modellt vízhűtéses hajtóműfékkel kivitelezték. 1906 végén a márkanév betűi közötti pontokat eltűntették, és ezentúl “Fiat” lett a cég neve. Egy évvel később a Fiat bemutatta első modelljét, amibe 11 034 cm3-es, hathengeres motort és pneumatikus indítót építettek. Az első, széles körben elterjedt Fiat-modellt, az 1846 cm3-es Zero típust 1912-től forgalmazták. Közvetlenül az I. Világháború után került piacra a Cavalli tervezte 501-es típus, ezt a négyhengeres, 1,5 literes motorral felszerelt autót 1926-ig gyártották, addigra több mint 45 000 darabot adtak el belőle. Ezen az elterjedt modellen kívül a Fiat kihozta a Super Fiatot is, ez a rendkívül igényes kivitelű, 6,8 literes V12 motorú autó kivételesen tévedésnek bizonyult, 1921-23 között mindössze 30 darabot készítettek belőle. Ezután a Fiat ismét megpróbált betörni a luxusautók piacára, ezúttal egy kisebb (4,8 literes, hathengeres) motorral, hidromechanikus fékszervóval felszerelt 519-es modellel, amit 1929-ig gyártottak. 1925-ben a Fiat bemutatta 509-es típusú modernebb, könnyű autóját 990 cm3-motorral, felül elhelyezett vezérműtengellyel és síkhűtővel. Az 509-est 1929-ben felváltotta az 514-es típus (1440 cm3-es lökettérfogatú motorral), ami azonban kudarcnak bizonyult, bár az NSU megvette gyártási szabadalmát. A 20-as évek végén építette a Fiat az 525-ös és az 521-es típust 3740 cm3-es illetve 2516 cm3-es, hathengeres erőforrással, az 521-es modell volt az első hidraulikus fékkel ellátott Fiat személygépkocsi. Az 508-as Balilla típus bemutatása 1932-ben döntő lépést jelentett a Fiat történetében, a név arra a szervezetre utalt, melynek élén a korabeli olasz fasiszta ifjúság állt. A Balilla 995 cm3-es lökettérfogatú, négyhengeres, függő szelepes motort kapott, ami a túrakocsi változatban 25 LE-t, a sportosabb modellekben pedig 35 LE-t teljesített, az utóbbiakat többnyire elegáns Ghia karosszériával építették. A Balilla modellt szabadalom alapján az NSU (Németország), a Walter (Csehszlovákia), a Polski-Fiat (Lengyelország) és a nagyon gyors, Gordini-tervezte változatot forgalomba hozó Simca (Franciaország) is gyártotta. Az 1936-ban piacra került 1500-as modellnél a Fiat központi csőalvázat, aerodinamikus karosszériát és Dubonnet-féle független kerékfelfüggesztést alkalmazott az első kerekeknél. 1936 végén mutatta be a torinói vállalat a Fiat 500-as típust, a felejthetetlen Topolinót, ami az autó orr-részébe épített, apró, négyhengeres, 570 cm3-es lökettérfogatú motorjával, viszonylag mérsékelt tüzelőanyag fogyasztás mellett figyelemreméltó teljesítményt ért el (a kocsi max. sebessége 88km/h volt). Ez a műszaki szempontból igen modern kétüléses (független kerékfelfüggesztéssel az első kerekeknél, hidraulikus fékekkel és szinkronizált sebesség-váltóművel) hamar népszerűvé vált a vásárlók körében, és 1948-ig gyártották jelentősebb átalakítások nélkül. 1937-ben mutatták be a Fiat 1100-as modelljét, ami voltaképpen az 508-as technikailag modernebb változata volt (az első kerekeknél pl. független kerékfelfüggesztést alkalmaztak), és mind a jármű menettulajdonságai, mind a maximális sebesség szempontjából (113km/h) kiváló teljesítményt nyújtott. Akkoriban, amikor ezek a kis modellek épültek, a hathengeres, 2852 cm3-es lökettérfogatú Fiat volt a legnagyobb a márka választékában. A 2. világháború után a Fiat nem sok újdonságot hozott a piacra. 1950-ig a négyzetes motorral (82 mm x 66 mm) és önhordó kocsiszekrénnyel ellátott 1400-as modell volt a Fiat egyetlen említésre méltó kezdeményezése. 1952-ben jelent meg a kis szériában gyártott remek V8 típus. Ezt 2 literes, nyolchengeres V-motorral szerelték, és az akkoriban leghíresebb torinói karosszériaépítők műveivel látták el, a Ghia pl. 50 karosszériát készített a V8 modellekhez. 1953-ban került forgalomba az önhordó kocsiszekrényes Nuova 1100-as típus. 1955-ben a Topolino utolsó sorozatát, a felülvezérelt motorú 500 C modellt a 600-as váltotta fel. Az autó motorját az önhordó kocsiszekrény farrészébe építették. Ebből a mindössze 633 cm3 lökettérfogatú, közkedvelt limuzinból a 60-as években több mint egy millió darabot adtak el. Az 1957-ben megjelent kéthengeres Nuova 500 modell 499 cm3-es felülvezérelt motort kapott, ebből 1973-ig több mint három millió darab kelt el, és ezután következett a 126-os típus. A Nuova 500-as és 600-as modellekhez hasonló koncepciójú 850-es típust négyhengeres, soros elrendezésű motorral szerelték fel, amit a kocsitér mögé építettek be. FIAT embléma 2. Az 1966-ban bemutatott 1197 vagy 1438 cm3-es, közkedvelt 124-es alapozta meg a Fiat autók szélesebb körű gyártását a szabadalmat megszerző kelet-európai országokban (Polski Fiat, Zsiguli majd Lada). Szintén 1966-ban került forgalomba a Dino Spider és a Dino Coupé, melyek az ár és a kategória szempontjából éppen az eddig említett limuzinok ellentétei voltak, elég arra utalni, hogy a Dino V6 sportkocsi 1987 cm3-es, két vezérműtengellyel ellátott motorját a Ferrarinál tervezték. 1967-ben mutatták be a két, felül elhelyezett vezérműtengellyel és négyhengeres, 1608 cm3-es motorral felszerelt 125-ös limuzint, ezzel egyidejűleg szerepelt egy ideig a kínálatban az 1500L (1481 cm3), az 1800B (1795 cm3) és a 2300-as (2279 cm3 modell. 1969-ben a Fiat átvette a Lancia és a Ferrari, majd két évvel később az Abarth vállalatot. A 127-es modellt a Fiat 1971-ben hozta forgalomba elsőkerék-meghajtással és 903 vagy 1049 cm3 lökettérfogatú, függő szelepes, négyhengeres, keresztirányban elhelyezett motorral. A második elsőkerék-meghajtású Fiat-modell a 128-as volt, amit 1116 vagy 1290 cm3 lökettérfogattal árultak. A 124-es típust a 131 Mirafiori (így hívják a Fiat központi üzemét) váltotta fel. Ez a modernebb formatervezésű limuzin 1297 vagy 1585 cm3-es motorral szerepelt a cég választékában, ennek megfelelően különböző teljesítményekre volt képes. Ezt az autót Abarth-változatban is árusították két vezérműtengelyes Abarth motorral, a hátsó kerekeknél független kerékfelfüggesztéssel és ötfokozatú sebességváltóművel, a 131 Abarth versenyautó változat túllépte a 233 km/h sebességet. Miután a Fiat rájött, hogy a közönség köreiben megváltozott a “népautóról” kialakított kép, kifejlesztette az 1585/1995 cm3-es, négyhengeres motorral és két vezérműtengellyel ellátott 132-es modellt. Az 1973-ban kiállított kétülése3s X1/9 sportkocsi elsősorban középmotorjával tért el a klasszikus kivitelű autóktól. Az X1/9 motorját 1978-ban 1290 cm3-ről 1498 cm3-re növelték. Ezzel egyidőben kifejlesztettek egy új orrhajtású autót, rendkívül funkcionális, eredeti Guigiaro-karosszériával. FIAT embléma 3. A Fiat 1980ban mutatta be jellegzetesen szögletes vonalú új kisautóját, a Pandát, két különböző motorváltozatban: a Panda 30-as típusba léghűtéses, 652 cm3-es, kéthengeres motort, a Panda 45-be négyhengeres, 903 cm3-es motort építettek. A Panda-sorozat később egy négy meghajtott kerékkel felszerelt változattal bővült. 1983 januárjában a Fiat történetének legnagyobb (1000 milliárd líra) befektetése eredményeképpen megszületett az Uno. 1984-ben jelent meg a Regata, a Ritmo lépcsős hátfalú változata. A Regata a Mirafiorit váltotta fel. Az elavult 132-es helyére, melynél még mindig egy meghajtott hátsó merevtengelyt alkalmaztak, a Croma limuzin lépett. Az orrhajtású Croma a Fiat, a Lancia és a Saab együttműködésének eredménye. A kocsi padlója gyakorlatilag megegyezik a Lancia Thema és a Saab 9000 típusokéval. Erőforrásként négyhengeres, soros motorokat alkalmaztak, a csúcsmodelleknél turbófeltöltőt is, mellyel 153 LE-t teljesített a motor. A kínálatban szerepel egy nagyobb teljesítményű, turbódízel változat is. A V6 motort megőrizte a Lancia Thema. A kompakt Ritmo-modellt 1989-ben a sajátos formájú Tipo váltotta fel. Ennek lépcsős hátkiképzésű változata a Tempra, két éves késéssel követte ezt. A Tempra kombi karosszériával is kapható. 1993-ban mutatta be a Fiat a közönségnek a Cinquecento-modellt, egy rendkívül kis méretű kiskocsit. Neve a Fiat kiskocsik régi hagyományára utal. Fiat 501 A korábbi ügyvéd, Carlo Cavalli által tervezett 501-es típus volt az első, igazán nagy sorozatban gyártott olasz gépkocsi. Az 501-est különösen stabil alvázra építették, és az oldalt vezérelt, három főcsapágyas motorral ellátott autó nagyon olcsó és hagyományos jármű volt. Torinó dombos fekvése bizonyára befolyásolta azt, hogy az autóhoz kimondottan rövid első fokozattal szerelt négyfokozatú sebességváltóművet és a kissé túlméretezett motorhoz megfelelő hűtőrendszert választottak. Az 501-es gyártásának öt éve alatt csak néhány változtatást végeztek a modellen, 1921-ben bemutatták az 501S sportváltozatot, 1923-ban pedig bevezették a négykerékféket. 1924-ben került forgalomba a hosszabb tengelytávú 502-es változat. A könnyű és megbízható 501-es gyártása 1926-ban fejeződött be, addig több mint 45 000 darab kelt el belőle. Fiat 509 Az 509-es kiskocsi bevezetése 1924-ben olyan nagy feltűnést keltett, hogy ma már “történelmi eseménynek” nevezik Olaszországban. Az 509-esbe 990 cm3-es motort és felül elhelyezett vezérműtengelyt szereltek, négykerékfékje rendkívül jó hatásfokú volt. A csupán két főcsapággyal ellátott motor volt az autó Achilles-sarka: az 1926-os 509A típusba már módosított kenőrendszert építettek. Az 509S sportváltozatba valamivel nagyobb teljesítményű motort helyeztek, de ezzel is csak 96 km/h max. sebességet ért el, így nem váltotta be a tetszetős, levágott farrészű kétüléses karosszéria a hozzá fűzött reményeket. Később nagyobb teljesítményű változatok is készültek: a 105 km/h-t elérő 509 Sport Monza és a rendkívül ritka, alacsony alvázas, kompresszor-motoros 509 MM, mely elérte a 129 km/h sebességet. Ezt a könnyű autót 1929-ig gyárották, addig mintegy 90 000 darabot építettek belőle. Fiat 508S Balilla Sport 1933-ig a Fiat nem nagyon próbálkozott sportmodellek gyártásával, vagy ha mégis, akkor a sportosság többnyire inkább optikai, mint technikai szempontot jelentett. Az 508S modellel, a közkedvelt Balilla gyönyörű sportváltozatával mindez megváltozott. A kis, kétüléses karosszéria (a lendületes sárvédőkkel és az ék alakú farkiképzéssel) megérdemelt sikert aratott. Jó teljesítménye miatt nemcsak olasz, hanem brit, német, francia és lengyel versenyzők is szívesen vezették ezt az autót. Az első modelleknél még oldaltvezérelt motort használtak, de az 1933-as Mille Miglia versenyen már egy felülvezérelt motorral ellátott, Siata által tuningolt Balilla Sport az 1100 cm3-es kategóriában a harmadik helyen végzett, 1934-től a sorozatautókba is felülvezérelt motort építettek. Az 508S nagyon hosszú, lendületes elülső sárvédőkkel ellátott Spyder Normale, Spyder Corsa és Berlinetta Aerodinamica változatokban is kapható volt. Fiat Topolino A Franco Fessia által kifejlesztett Fiat 500-as rendkívül kis autó volt, alacsony tüzelőanyag-fogyasztás (egyenletes menetsebességnél 100 kilométerenként csupán 5,3 litert használt fel) és modern technika (pl. az első kerekeknél található független kerékfelfüggesztés és az X alvázkeret könnyítő kivágásokkal) jellemezte. Kis, négyhengeres motorját az alvázkeret elülső végén helyezték el. Az egy blokkba szerelt motor, tengelykapcsoló és sebességváltómű mellett sajtolt acélból készült tartót találunk, ami a főtartó merevítő kereszttartójául is szolgál, ezek segítségével szerelték a blokkot az alvázhoz. A tolóablakok nagy belső teret zártak körül, és a kocsitér hátsó részében elegendő hely maradt a csomagoknak vagy a gyerekeknek, Kis méretei és kedves formája miatt a Fiat 500-as modell a Topolino (“egérke”) nevet kapta. A 2. Világháború után került piacra az 500B Fiat-modell, aminek teljesítménye a felülvezérelt motor jóvoltából 3,5 LE-vel növekedett. A Topolinót Franciaországban a Simca is gyártotta. Olaszországban 1955-ig forgalmazták. Fiat 600 1951 első napjaiban a Fiat egyik elnökségi ülésén határozták el, hogy az elavult Topolinót egy modernebb kocsival váltják fel, ami az olaszok motorizációját széles körben teszi lehetővé. Ekkor meghatározták a főbb szempontokat is: 85 km/h feletti sebesség, négyszemélyes utastér, kb. 450 kilogrammos össztömeg, amiből 200 kg-ot a mechanikus szerkezeti elemek tesznek ki. Az új Fiatba műszakilag (legalábbis akkoriban) különösen modern és nagyon könnyű motort építettek. A stabilitás és a gazdaságosság növelése érdekében a kocsit a lehető legkevesebb alkatrésszel próbálták megépíteni, pl. a szívócsövet a hengerfej öntvényébe szerelték, a porlasztót pedig közvetlenül efölé. Különleges folt a független kerék-felfüggesztésű, keresztlaprugós első tengely is. Az új kiskocsit 1955. Március 10-én a genfi autószalonon mutatták be: mindössze 3,21 méter hosszúságú volt, 633 cm3 lökettérfogatú motorja pedig 4600/min-nál 21,5 LE-t teljesített, maximális sebessége 95 km/h volt. Egy évvel később bemutatták a lehajtható tetős változatot és a közkedvelt “Multipla” négyajtós, fronthajtású modellt. 1958-ig a 600-as típust négy sorozatban gyártották, az ötödik szériánál a motor teljesítményét 24,5 LE-re növelték. 1960 júliusában került piacra a 600 D, 767 cm3 lökettérfogatú, 32 LE-s motorral és oldalsó panoráma ablakokkal. 1970-ben megszűnt a Fiat 600-as modell gyártása, addig 2 590 000 darab készült el, ezek közül 110 000 a Multipla és a D Multipla változatban. Fiat Nuova 500 A Fiat Nuova 500-as modellt 1957 nyarán mutatták be. Megtalálható benne a híres 500-as Topolino néhány jellemzője, például a kétüléses utastér. A Nuova 500-as technikája természetesen nagyon modern volt, többek között ekkor alkalmazott a Fiat először léghűtéses, 479 cm3 lökettérfogatú, négyhengeres farmotort, melynek teljesítménye 4000/min-nál 13 LE volt, a maximális sebesség elérte a 85 km/h-t. A gyártók elvárásai ellenére a közönség körében az új modell fogadtatása elég kiábrándító volt, így már az év őszére, a torinói autó kiállításra át kellett alakítani az autót. A teljesítménye akkorra 15 LE-re növekedett, maximális sebessége majdnem 90 km/h-ra és a karosszérián is számos változtatásra került sor, újdonság volt a fényellenőrző, az állítható oldalsó panoráma ablakok, a fénytompító-kapcsoló a kormánykeréknél, a párnázott hátsó ülés és a kerékagy-fedél a kerekeknél. Az új változat mellett egy ideig kapható volt egy 15 LE-s motorral és az eredeti karosszériával felszerelt olcsóbb változat is. 1958 közepén jelent meg a 499,5 cm3 lökettérfogatú. 21,5 LE teljesítményű, 105 km/h sebességű, kétszínű karosszériával ellátott 500 Sport. Két évvel később az 500 D következett, amibe a Sportéval azonos, de csak 95 km/h sebességű motort építettek. 1965 márciusában mutatták be a két előre nyíló ajtós 500 F modellt. Jelentősebb, főleg esztétikai jellegű változtatásokra (mint pl. a szarv alakú lökhárító, a Fiat 850-eségez hasonló műszerezettség és az övabroncs alkalmazása) csak az 1968 szeptemberében bevezetett Lusso változatnál került sor. 1972-ben a torinói autószalonon állította ki a Fiat 126-os modelljét, az 500-as típus formatervezett utódját. Az 500-ast továbbra is gyártották az 594 cm3-es, 18 LE-s, egyszerűbb belső kivitelű R-változatban. 1975. augusztus 1-jén a Nuova 500-as Fiat modellt, miután közel 4 millió darab készült el belőle, végleg kivonták a forgalomból. Fiat 124 Sport Spider Az 1966-os torinói autószalonon állította ki a Fiat a közkedvelt 124-es modell első nyitott változatát, a Sport Spidert. A Pininfarina által tervezett és gyártott karosszériával ellátott új autó négyhengeres, 1438 cm3 lökettérfogatú, két vezérműtengelyes motort, ötfokozatú mechanikus sebességváltóművet és merev hátsó tengelyt kapott. Három évvel később átalakították a kocsi formáját, ennek eredménye lett a két feltűnő domborulat a motorháztetőnél és az autó orr-részének új burkolata. A domborulatok a 125 Specialból kifejlesztett 110 LE-s, 1608 cm3 lökettérfogatú motor beépítése miatt váltak szükségessé. Kisebb változtatásokat a hűtőrendszernél is végeztek, a fékeket a kocsi nagyobb teljesítményéhez igazodva megerősítették Más, fontosabb módosításokra 1972 augusztusában került sor, amikor a Spider 1600 cm3 lökettérfogatú motorja mellett 1,8 km/h végsebességű motorral is forgalomba került. A modell – nagy sikert aratott. A 70-es évek eleje óta a Fiat a több versenyen is sikerrel szereplő 124 Abarth-Spiderrel újra rajthoz állt. Az 1974-ben a Nyugatot sújtó nagy energiaválság miatt a Spidert inkább a gazdag amerikai piacra tartogatták, ahol “másodvirágzását” élte. A kipufogógáz-kibocsátás terén nagyon szigorú amerikai előírásokhoz alkalmazkodva a Spidert 1978-ban 2000 cm3-es, 87 LE-s motorral szerelték fel, amelynek károsanyag-kibocsátása csekély volt. Ezt néhány hónappal később két literes, benzinbefecskendezős motorra cserélték. 1982-ben a Fiat visszavonult az amerikai piacról és így a Spider újra kapható volt Európában. Nevét azonban Spidereurópára változtatták, később pedig a Pininfarina márkajelzésével forgalmazták. Fiat 127 1971 tavaszán mutatta be a Fiat a 127-es kétajtós limuzint, aminek az 550-es modellt kellett felváltania. A kocsi azonnal nagy eladási siker lett, és három év múlva már több mint egymillió darab készült el belőle. Az új torinói modell átvette az először az Autobianchi Primulánál, majd a 128-asnál kipróbált elsőkerék-meghajtást, a 128-as típusból örökölte a kerékfelfüggesztést, a fékeket, a kormányművet, a 903 cm3 lökettérfogatú, 47 LE teljesítményű motort pedig a 850 Sporttól. Pontosan egy évvel később a genfi autószalonon állította ki a Fiat a háromajtós változatot, mely az előző típustól a kinyitható farrészben különbözött. 1977-ben megváltoztatták a programot, és új motorok bevezetésével bővítették: a 903 cm3-es motor mellett megjelent az 1050 cm3-es, 50 LE-s változat, aminek teljesítményét később 70 LE-re növelték, 1978-ban pedig beépítették a Sport modellbe (160 km/h). 1980 áprilisában ismerhette meg a közönség a négyajtós modellekből kifejlesztett ötajtós C-változatot, melyet 1976-tól a spanyol Seat vállalat gyártott. Ugyanebben az évben bemutatott a Fiat egy másik fontos változatot is: a 147-es modellből kifejlesztett Panorama kombiautót (azaz egy 127-est, amit Brazíliában a Belo Horizonte-i üzemben építettek). A limuzinhoz képest a legfontosabb különbségek a kerékfelfüggesztésnél, a hűtésnél, a tengelyhajtás áttételi arányainál, a fékeknél és a tüzelőanyag-tartálynál találhatók. A modell történetében az 1981-es év jelentett újabb döntő lépést, amikor megjelent a dízel-változat, 45 LE-s, 1301-es második szériájából származott. Az év végén részben megváltozott a program: átalakították a karosszéria formáját, a mechanikai elemeket (főként a porlasztót, a sebességváltóművet és a tengelykapcsolót) modernizálták. 127-es ötmillió darabbal a legnagyobb számban eladott Fiat-modell. Fiat Ritmo Az 1978-as torinói autó kiállításon bemutatott Fiat Ritmo azonnal nagy feltűnést keltett eredeti formatervezésével. Kezdetben három- vagy ötajtós karosszériával, négy- vagy ötfokozatú sebességváltóművel és 1,1, 1,3 vagy 1,5 liter lökettérfogatú motorral árulták. Az 1,5 literes változathoz háromfokozatú, automata Volkswagen sebességváltómű is kapható volt extra tartozékként. Egy évvel később a Brazíliában épített, 1050 cm3-es motorral felszerelt Ritmo 60-as modell bevezetésével bővült a választék. Ugyanekkor a Fiat limuzin az USA-ban Strada néven került forgalomba. A motor lökettérfogata 1500 cm3-es motorral felszerelt Ritmo 60-as modell bevezetésével bővült a választék. Ugyanekkor a Fiat limuzin az USA-ban Strada néven került forgalomba. A motor lökettérfogata 1500 cm3 volt, teljesítménye az amerikai előírásoknak megfelelően a kipufogógáz-méregtelenítő miatt azonban kisebb volt, csak 65 LE 5100/min-nál, ami azonban elegendő volt a 150 km/h végsebesség eléréséhez (automata sebességváltóval). A piaci igényekhez igazodva 1980 februárjában megjelent az 1,7 literes, négyhengeres motorral felszerelt dízel modell. 1981-ben a jobb kivitelezésű, komplettebb felszereltségű és nagyobb teljesítményű Super modell következett (1300 cm3 és 1500 cm3). Szintén 1981-ben került forgalomba a kétliteres motorral 125 LE-t és 190 km/h maximális sebességet elérő Ritmo Abarth 125 TC (később 130 TC). A Ritmo-sorozathoz a következő modellek tartoztak: a 60 L, a 60 CL, a 60 Energy Saving (csökkentett üzemanyag-fogyasztással), a 60 S, a 70 CL Automatica, a 70 S, a 100 S, a 130 Abarth TTC, a dízeles L és végül a dízeles CL, de nem hagyható ki a felsorolásból az 1983-ban piacra került Regata Sem, ezt a négyajtós limuzint a Ritmóbol fejlesztették ki. Fiat X1/9 Az X1/9 volt a Fiat első merész kísérlete a középmotorok bevezetésére a nagysorozat-gyártásba. A 128-as kupéból kifejlesztett motor – nem utolsósorban a Bertone karosszéria kis méretei jóvoltából – kiváló menetteljesítményt biztosított. Ez a szögletes vonalú, süllyeszthető fényszórókkal ellátott autó nemsokára az újabb sportmodellek klasszikusává vált, és a sportos vezetési stílus hívei azonnal megkedvelték a levehető tetőrészes, rendkívül jó útfekvésű kocsit. Mikor a Fiat a 80-as évek elején úgy döntött, hogy befejezi az X1/9 gyártását, de mivel továbbra is folyamatosa érkeztek megrendelések, Bertone elhatározta, hogy saját maga folytatja azok gyártását. Fiat Uno A Fiat piaci helyzetét Európában meggyengítő válság után 1983 januárjában a cég visszanyerte elvesztett területeit, amikor bemutatta a nemzetközi sajtónak új, kis vagy közepes lökettérfogatú limuzinját, az Unot. A modern, erősen ék alakú autót három vagy ötajtós változatban kivitelezték. A kompakt autók kategóriájában az Uno a mai napig is rendkívül sikeres, különösen Olaszországban. Volt idő, hogy amikor minden harmadik olasz autó Uno típusú volt. A legegyszerűbb változat 900 cm3 lökettérfogatú, szelepemelő-rudas motorja (a 127-es leszármazottja) 1985-ben 1,0 liter lökettérfogatú FIRE erőforrást kapott. Az elnevezés a “Fully Integrated Robotized Engine” rövidítése, és a motor teljes mértékben automata gyártásmódjára utal. Különféle Otto- és dízelmotorok is forgalomba kerültek. Az autó legsportosabb változata az Uno Turbo, melynek teljesítménye kezdetben 100 LE volt. Sorozatgyártása 1989-ben kezdődött. Átalakítása óta a motor teljesítménye már 114 LE, több mint 200 km/h végsebességet ér el, és mindössze 8 másodperc alatt gyorsul fel 0-ról 100 km/h-ra Fiat Tempra Az 1991-ben bevezetett Fiat Tempra-modellt a Tipo alapján fejlesztették ki. A Tipoéval ellentétben a Tempra hátsó részében valódi csomagtér van, mely jóval nagyobb a Tipoénál. Műszaki szempontból alig van különbség a két jármű között. A négyhengeres, soros elrendezésű motor lökettérfogata 1,4 és 2,0 liter között van. Az alapmodell teljesítménye 71 LE, a 2000 cm3 lökettérfogatú erőforrással szerelt csúcsmodell pedig 115 LE-t teljesít. Az 1200 kg tömegű autó így 10,5 másodperc alatt gyorsul fel 0-ról 100 km/h-ra. A választékban található két dízel autó is, 1,7 és 1,9 lökettérfogattal, melyek teljesítménye 65 és 90 LE (az utóbbi turbódízel). A Regata utódjaként a Tempra autókat kombi változatban is árusítják, ezt Station Wagon néven hozzák forgalomba. A Tempra Station hátul enyhén emelt tetejű, így nagyobb a rakodótere. A Station 1992 óta az úgynevezett folytonos összkerék-meghajtással is kapható.