Az „olasz Golf”: FIAT TIPO Van egy légzsák a kormányban, ABS a fékpedál mögött, intercooler a turbó után. Mi kellhet még? Szerintem a legjobb vétel ebben az életkorban egy Tipo. Persze alaposan át kell nézni vásárlás előtt, mert ugyanennyi erővel lehet a legrosszabb is. A 80-as évek vége felé járunk - akkoriban még a közös padlólemez-használat ellenére szemre is megkülönböztethető autók készültek- amikor a Fiatnál megszületik a sikeres Uno nagy(obb) testvére. Egészen pontosan 1988 januárjában készül el az első Tipo. A szintén sokak által kedvelt Ritmót küldi nyugdíjba, és a kettes Golf vetélytársának jelentkezik az olasz frontról. Először csak egyféle karosszériával, az ötajtóssal gyártják, és 1989-ben el is nyeri az Év Autója díjat. Ami nem is csoda, hiszen a belső helykínálata felülmúlja a külső szemlélet alapján alkotott elképzelést. Érdekes módon alváztestvére, az Alfa 155 (további tesók: Fiat Tempra, Fiat Coupe, Lancia Dedra) már külsőleg is több teret sejtet, pedig véleményem szerint az eltérés minimális. Persze most nem a csomagtartó méretre gondolok. A digitális műszerfal nem mindennapi. Talán az Opel Kadettban volt még ilyen ebben a korban, ebben a kategóriában. És tényleg jól is néz ki, nem szokványos, meg érdekes, mármint a DGT műszerfal. Viszont kevés olyan tulajdonosról írnak a történelemkönyvek, akinek ne lett volna rengeteg gondja vele. De nem hiszem, hogy ezen bárki meglepődne, mivel az olaszok nem a precíz elektronikájukról híresek. Az igazsághoz tartozik az is, hogy ha egy olasz autóban ezerféle apró lámpa villog össze-vissza, még nem jelenti, hogy tényleg rossz is valami az autóban. Csak úgy villognak és kész. Talán pont ezért szűnt meg a DGT változat az 1993-as kozmetikai átalakítás után. Kezdeti motorok 1108 cm3 (56LE) 1372 cm3 (72LE) 1581 cm3 (83LE) 1697 cm3 dízel (57LE) 1929 cm3 turbó dízel (90LE) katalizátoros finomságok: 1.4ie cat (69LE) 1.6ie cat (90LE) Mikor az utcai sportolók hőbörgése - hogy nincs egy valamire való izom motor sem a kínálatban - már-már demonstrációvá fajult, rögtön bedobták az 1.8ie 16V mocit. És még mindig csak 89 elején járunk. Ebben a 136 lovas Tipóban már mind a négy kerék mögé tárcsa alakú fékeket szereltek, működésüket ABS segítette. A lábrázásos fékezés innentől fogva már majdnem mindegyik erősebb modellben alapfelszereltség volt. De félre a fékezéssel, egyelőre még a gyorsításnál tartottunk. Az eredeti dízelmotorok után 1990 környékén előmerészkedtek a hátsó udvarból az újabb generációs olajkályhák, 1929 cm3 (65 LE), és 1929 cm3 TD (82 LE), melyek teljesítménye kissé szerényebb lett.. A benzines területen pedig színre lépett az 1756 köbcentis (109LE), és az 1995 cm3-s (113LE). Mindkét benzines elektronikus injektortt kapott, majd katalizátort is. Közben a többi motort is birizgálták, hogy megfeleljenek a soros környezetvédelmi előírásoknak, meg persze a vásárlók száguldozási hajlamainak. A tipus életrajzában a fokozatkapcsolók bemutatása terén hatalmas űr tátong. Szinte semmit nem találni, ami az erőátviteli megoldásokra utalna. Egyetlen árva mondat árulkodik arról, hogy pedig igenis dolgoztak rajta. Ez pedig annyi, hogy a Tipo Selecta rejtette magában a CVT váltók Fiat-os felhasználásának előhírnökét. Az 1.4-es és az 1.6-os motorokhoz járt. 1991-ben a genfi show-n jött az überalles versenygép: 2.0ie 16V cat, de Sedicivalvole néven is ijesztgették vele az illegális gyorsulási versenyekre járó Opel Mantásokat. Kicsit később, szeptemberben beszüntették az 1.8ie 16V motort, a frankurti kiállításra némileg átszabták a megjelenést és átkeresztelték a felszereltségi csomagokat is. Ami eddig az alap modell volt, már S néven futott, és kapott elektromos ablakokat, meg központi zárat. A DGT nevű változatnak pedig szervokormányt hozott a télapó, és SX lett a Közben eltelt egy fiat-öltő, és elérkezett a kozmetikázás ideje. Ekkor (1993) történt a legradikálisabb változtatás a bódén. Megalkották a nem túl tetszetős - de biztosan van olyan, akinek praktikus - háromajtós változatot. Toltak egy kis energiát a passzív biztonság fejlesztésébe is. Oldalsó ütközésvédő cuccok, magasságban állítható biztonsági övek, és vezető oldali légzsák került a verdákba. Ezen kívül valószínűleg megunták a sok macerát a rengeteg féle motorral, úgyhogy kimazsolázták a jobbakat, és a már említett digitális műszerfalat is elhajtották melegebb égtájakra. 1995-ben aztán végleg lehúzták a Tipo nevet a Fiat családfájának következő időszakát bemutató oldalairól. Helyét a Bravo-Brava ikrek vették át. Maradtak: 1.4ie 69LE 1.6ie 75LE 1.8ie 103LE 2.0ie 113LE 2.0ie 16V 139LE 1.7D 57LE 1.9 TD 90LE Mikor a képeken szereplő gyönyörű, hófehér 1994 májusi 1.9 TD Tipot megvettem nagyjából ennyit tudtam. Felmerülhet a kérdés, miért vesz az ember 9 éves olasz autót. Nos, már többen is felemlegették mazochista hajlamaim, mivel nem az első Alfa Romeómat nyúzom jelenleg is, és e mellé Motorola a telefonom, melynek menüjét áttekinteni, és villámgyorsan kezelni néha nem elég az igazságügyi orvosszakértő harmad diploma sem. A magyarázat viszont nem ennyire bonyolult. Második autónak szerettem volna valamit a kiváló színészi képességekkel rendelkező Skoda 105 helyett. Az alfás imágó megőrzése érdekében a 146-osra gondoltam, és mivel megrögzött olajszőkítő is vagyok, csakis az 1.9 TD érdekelt. Megkérdeztem a gurut, Szamosit, aki azt javasolta, hogy inkább Tipót vegyek mert az 1.9 TD motor ugyanaz benne - és piszkosul jó, neki is az van -, viszont az autó ára kicsit kellemesebb, és vezetési élményben semennyire sem marad a 146 mögött. Teljesen igaza volt. Annak ellenére, hogy a vezetőülés magassága állítható, és nekem a legalsó pontja is kicsit magasnak tűnik, hibátlanul dolgozik kezem alá a gépezet. Néhány hétig eltartott, míg ilyen állapotút találtam, de szerintem mindenképp megérte, hogy a szembejövő Tipósok is elismerően bólogassanak. A külső egyszerűen gyönyörű, a képek láttán nem hiszem, hogy ehhez kellene még bármit is hozzáfűzni. A mélyre húzott köténylemez a benne búvó ködlámpákkal már a 155-ön is tetszett. A 15 collos OZ felnik sem túl csúnyák. Ez az az autóforma, ami bejön. Pont eléggé szögletes, hogy ne legyen gombóc, mégis annyira finom a vonalvezetés, hogy nem lehet lekockázni, mint például a Lada 2105-öt. A belsőről is csak hasonló ódákat tudnék zengeni. A műszerfal egyszerűen marha jól néz ki. Örömmel köszöntöttem ismét az Alfa 155-ben megismert mutatókat. Már csak a helyüket kell újra megjegyezni. Bár a vízhőfok - dízelnél talán a legfontosabb - műszere pont takarásban van a kormányt fogó jobb kéztől, a turbónyomást mindig látni. A székeken simán elférni, egyáltalán nincs az embernek kisautós érzése, talán mert ez nem is az. A csomagtartóhoz érve aztán kissé lejjebb konyul a mosoly. Bár az igazat megvallva az sem kicsi (350/710 l). Ehhez az autóhoz pont illik. Áááá, mondom én, hogy ez tökéletes járgány. Van egy légzsák a fel-le állítható kormányban, ABS a fékpedál mögött, intercooler a turbó után. Mi kellhet még? Szerintem a legjobb vétel ebben az életkorban egy Tipo. Persze alaposan át kell nézni vásárlás előtt, mert pont ennyi erővel lehet a legrosszabb is. A dízelmániások figyelmébe ajánlom az 5 liter körüli fogyasztást, ami ekkora motortól nem rossz teljesítmény. Úgyhogy megyek is, átengedek néhány litert az Alfába...